Rendetlen gondolatok az anarchizmusról

„Hirtelen (ez mindig afféle válságjelenség) rettentő mumusként tűnik fel mindenfelé az anarchizmus. Anarchistáktól retteg a NER-média, anarchistákat vizionálnak a különféle politikusok, anarchisták (»anarcho-feministák«) inzultálják tettleg az ingathatatlanul és radikálisan konformista kikiabálóembert, ezért az anarchistákról ír többszörösen idézőjeles »iróniával« filippikát szellemi Sancho Panzája – mindenütt anarchisták fondorkodnak és settenkednek, mint G. K. Chesterton lidércesen vicces regényében (Az ember, aki Csütörtök volt).

Anarchistákkal riogatnak ebben az országban, ahol tulajdonképpen soha nem volt számottevő anarchista mozgalom. A 19. századtól máig csupán néhány apró, magát anarchistának nevező csoport jelent meg, ők is inkább szelíd értelmiségiek voltak, a tolsztojánus-krisztiánus Schmitt Jenő Henrik, Szabó Ervin, aki romboló dühében megszervezte a fővárosi közkönyvtárat, vagy a bögötei anarchista gróf, Batthyány Ervin (akit családja korábban, attól félve, hogy felosztja birtokait a parasztok között, elmegyógyintézetbe záratott) – de ő sem bombákat hajigált a hatalom oszlopaira, hanem bögötei birtokán a szegény gyerekek számára iskolát nyitott, a magyarországi reformpedagógia első komoly kezdeményezéseként (amely ellen azután a plébános vezetésével afféle korai Békementként kaszára-kapára kapva támadtak az »istentelenség« elleni tiltakozásra felheccelt helybéliek).

Én 1985-ben ismertem meg az anarchizmust. Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel is fogok találkozni, és sok mindent nem sejtettem, tulajdonképpen a békaemberek nem is játszanak szerepet ebben az egészben, bár én magam is voltam békaember, mindig lenyűgözött az a csendes víz alatti világ, ahol az ember úgy lebeghet, mint az álmaiban.”

Nyitókép: Pixabay